|
Black&decker |
|
A Műcsarnok bal oldali teremsorában látható kiállításhoz kapcsolódó szóróanyag három állításával és a kiállítás címével szemben is erős fenntartásaim vannak, nem is beszélve magáról a kiállításról, amelyet Uglár Csaba tizenhat, többségében fiatal művész munkáiból állított össze. De haladjunk sorjában!
(1) „A tárlat célja, hogy a magyar kortárs képzőművészet revelatív változásait bemutassa.” (2) [Célja] „a kritikusokkal és az értékképző elittel való újrapozícionálás.” (3) „A kiállítás olyan művészeket mutat be, akik képesek fenntartani függetlenségüket, még akkor is, ha ennek egzisztenciális következményei lehetnek.” Az első állítás akár természetesnek is tekinthető, hiszen mindenkinek alapvető joga, hogy önmagát a mainstream magjaként, a mindenkori avantgárd létezésforma és szemléletmód letéteményeseként határozza meg. A nagyotmondás – ha csak nem tudatos provokációról van szó, amit a “Bad boyz” képviselőitől el is lehet, sőt el kell várni – általában megbocsátó, mosolygós szánalmat vált ki a befogadóból: de kétlem, hogy ez lenne a helyes (és elvárt) kritikusi attitűd. Ha létezik is ún. értékképző elit, akkor sem lehet cél, hogy egy esetleges művészeti csoport e társaság elfogadó, beemelő, kanonizáló potenciáljára hagyatkozzék. Szerintem célszerűbb a művek belső minőségével foglalkozni – lehet ez is egy út értékes műalkotások megteremtéséhez. Gyakran előfordul persze, hogy egy kvalitásos alkotó nem intézményesül, bár művei hordozzák „az európai felzárkózás”-hoz, sőt, mi több, a „tengerentúli csatlakozás”-hoz szükséges értékeket, azaz kényszerűen vagy tudatos választásból vállalja „függetlenségét” – de mindezt nem egy, a művészeti ranglétra csúcsát jelentő kiállítóhely óvó falain belül teszi. Bár ha a kiállítás címéből indulunk ki, nincs is min csodálkozni. A rosszcsontok kedves kis kópék, akiknek szelíden megbocsát az óvónéni; lerángatja őket a kerítésről, megtörölgeti a szurtos kis pofijukat, felveszi helyettük a lekvároskenyeret a földről, abban a reményben, hogy a természetes szocializáció során megélt kellemetlenségekre adott deviáns válaszaik az idő múlásával egyre simulékonyabbak lesznek. A rendszerből (óvoda) azonban nem lépnek (léphetnek) ki; teret enged bohóságaiknak, de vigyáz rájuk az intézmény. Később aztán mindezek ellenére még válhat belőlük büdös kölyök, antiszociális kamasz, kezelhetetlen (anarchista, bűnöző) felnőtt – mindezek „egzisztenciális következményeit” viselve. Ilyen típusú individuum azonban csak a tárlathoz kapcsolódó katalógusban bukkan fel: ez a Normál Béla által felskiccelt Dixi portréja, akivel sem életében, sem halálában nem lehet(ett) mit kezdeni. (Ehhez a mentalitáshoz köthető Szilágyi Lászlónak a kiállítás terében „rekonstruált” otthona, azaz punk szobája, amely minden vadságával és kaotikusságával együtt mégiscsak értelmezhető úgy, mint egy tudatosan vállalt és tágan értelmezett művészlét mindennapi lenyomata.)
| ||||
E kedves rosszcsontok is inkább egy belső, szűrt intézménykritikában, a művészeti életterek és kifejezésmódok froclizásában, a politika ironikus degradálásában, az élet ún. nagy kérdéseinek humoros-gunyoros kezelésében járnak az élen. Ettől olykor lehetnek akár szórakoztatóak – az újrapozícionálandó kritikus is szereti a tréfát. A kritikus is csak önnön szabad asszociációinak foglya; talán mert óvodás korában gyakran képzelt sárkányokat, királykisasszonyokat a bodorodó felhőcskék formái mögé. Hogyan tehetjük elfogadhatóvá a halált? Lehet habszivacs körcikkben feltáruló, végtelenített, építészeti elemekkel tagolt márvány út (Losonczy István: Non-stop. Barlangos testen kívüli élmény), vagy utazási reklámokat parafrazáló, fiktív utazási iroda last minute, az élet utolsó pillanatára kedvet csináló termékbemutatója – főszerepben egy csapzott, döglött patkánnyal (Szigeti András: Risico Tours).
| ||||
Lehet abszurd életkép, melyen egy súlyemelő-imitátor görnyedve cipel egy koporsót (Ferenczi Róbert: Nehéz teher) – a művésztől kissé szokatlan, gerheses stílusban. Az önidézet és önismétlés helyett más művészek stílusának vagy képzőművészeti műfajoknak a reflexív felhasználása dominál; akár a látványos, röhögésbe fúló viszony direkt bemutatásával – folyóparti szobrot „szivató” szereplőkkel (Ferenczi Róbert: Szobor a folyóparton) –, akár a képregény egyértelműségre törekvő stílusának felrúgásával, polgárpukkasztó tematika választásával (máktea készítés, majd az ezt követő betépés; Szántó Dániel: Merci). Fűtheti a művészt jogos politikai indulat, amikor egy angol nyelvű, minimalizált szöveget tartalmazó óriásplakát betűibe a magyar átlagtahó nacionalista-primitív megjegyzéséit firkálja bele (Bodó Sándor: This). Vagy rámutathat a történelem politikumon átszűrt, motorizált, egyéni felhasználásának lehetőségeire – az autó belső visszapillantó tükrére akasztható (á la Wunderbaum) történelmi kabalababák (Hitler, Horthy, Mátyás király, más államférfiak) barátságos közelségében tisztábban látható a nagy magyar kék égbolt, rajta a hatalmas, vekniket formázó műanyag bárányfelhőkkel (Goran Dimic: Utolsó magyar nap). A televízió reklám-szpotjainak rajzos, álnaív átírására a Csáki László – Pálfi Szabolcs kettős tesz kísérletet: a Hubertus csomagküldő szolgálat, a Mennyei Gondolatok Teakeverék vagy a Legyen a Sport a szenvedélyed című összeállítások abszurd humora nagy örömmel töltötte el a kritikust, mint ahogy Csáki intarziás bútora (A kapus asztala) is.
| ||||
| ||||
| ||||
Az iparművészeti technika beemelése a „nagyművészetbe” éppen a művészi függetlenség jele, olyan út, amely nem a létező technikák (például a fotó alapú művek) bírálom-de-használom átírásán/felhasználásán alapul: ha tetszik, igazi, gyermeki rosszcsontság. A fogyasztói világ karikírozása nem mindig vezet a kívánt eredményre; Korodi János komoly sorozatai (Syncroscope, Architectura) finomságukkal mintha maguk ajánlkoznának egy-egy adott művészellátó cég intellektuális reklámhordozójának, Fuchs Tamás portréi és repülői pedig mintha egy másik kiállításról, véletlenül maradtak volna a falon. Szilágyi Lenke annyira más minőséget és hozzáállást képvisel, hogy nem is tudom, hogy keveredhetett ilyen „rossz társaságba”. Ha csak nem azért, hogy a nemi identitás problémaköre is képviselve legyen – Ferenczi kígyós, húsdarabbal (megnyúzott kígyóval?) felálló faszt imitáló férfije (Kedvenc ételünk az aludttej) vagy Horváth Tibor monstranciás, szexuális konnotációkat is hordozó összeállítása mellett (Töke van a mennyasszonynak). Ez utóbbi kevésbé áttételesen kapcsolódik a vallás témaköréhez, mint Komoróczky Tamás raka_tiki_taki_tao_tö_ki című videója, amelyben a gyerekkorunkban népszerű, pattogtatható játék által létrehozott (kába, bamba vagy másként meditációra alkalmas) tudatállapot nemcsak egy filozófiai (vallási) rendszerrel kerül kapcsolatba, hanem – ha jól interpretálom a katalógus egy matematikus által írt ismeretterjesztő és szigorúan szakmai cikkét – modellezi a szabad peremek geometriai problémáit is.
| ||||
| ||||
A katalógus szövegeit szokatlan módon – a bevezető tanulmányt kivéve – nem szakmabeliek írták. Kedvencem dr. Csernus Imre pszichiáter személyes hangú írása a hitről. A cseppet sem tudományos, inkább kissé bolondos szöveg egyik története egy kábítószertől elkattant fogorvos különös gyógymódjáról szól: a beteg fogakat, hogy megelőzze szétesésüket, színes cérnával kötötte össze. Ő hitt a módszer hatásosságában – de e meggyőződésével sajnos egyedül maradt. A kritikus, írása végéhez közeledve, szintén azzal a lehetőséggel szembesül, hogy meglehet, teljesen félreinterperálva csomózta össze a szálakat. Ahogy a Péli Barna – Galbovy Attila páros Kovách Gergővel kiegészülő triójának installációja is folyamatosan zavarba ejti. Láthatunk egy szemeteskukából kidőlő félalakot, háttérvetítést, hűtőszekrényre emlékeztető, kevéssé megmunkált figurát. A mű központi csoportja két alakból áll, egyiküknek homlokán – melynek arcvonásai mintha Havas Bálintra (Kis Varsó) emlékeztetnének – a talányos MUS felirat olvasható – ez akár dekódolható úgy is, mint a latin „vagyok” megfordítása. Párja egy óriási, tölcsérre emlékeztető tárgyat emel a magasba, amelyből mintha egy nagy edénybe, majd a mindenféle elvezető csövekbe ömlene valami. Csakhogy a gesztus nem csak a csoport sikerének kritikájaként értelmezhető. A műveletet ugyanis egy bárányka figyeli elmélyülten; na, ez vagyok én, a néző, és egyben az intézményesülést elősegítő kritikus, aki épp most, ezzel az írással besétált a csapdába. Mekkora birka vagyok – úgy tűnik az én esetemben sikeresen végződött az „újra-pozicionálás”.
| ||||
|
|
||||
|
|
